A Muzsikás együttes Gödöllőn

Február 14-én hegedűszó hallatszott a gödöllői városi könyvtárból. A világhírű Muzsikás együttes egy különleges program keretében járja az országot rendhagyó ének- és zeneórákat tartva diákoknak. A több mint három évtizede működő, és külföldön is ismert zenekar két tagjával, Hamar Dániellel és Sipos Mihállyal beszélgettünk a kezdetről, sikerekről és persze a magyar népzenéről.

 Mikor, és hogyan alakult a zenekar?

H.D.: Egészen régen, a 70-es években. Elsősorban azért alakultunk, mert magunknak szerettünk volna zenélni. Ebben az időben volt egyfajta törekvés mind zenében, mind képző- és iparművészetben, ami a régi hagyományokhoz, gyökerekhez való visszatérésen alapult. Úgy is hívtak minket, hogy a „nomád nemzedék”. Ezenfelül volt is egyfajta igény a népi zenére, ugyanis tökéletesen ismeretlen volt, különösen a városi fiatalok körében. Kodály és Bartók sem hallott ilyesfajta zenét egészen sokáig, pedig akkoriban sokkal gazdagabban élt a magyar népzene. Gyakorlatilag ez a zene a városban, mint kultúra nem volt jelen, nem létezett. A tudományos akadémián ott voltak a gyűjtések, de lemezeket nem lehetett kapni, a népzenéhez hozzáférni nem lehetett, csak ha valaki elindult vidékre megkeresni ezeket a zenészeket. Mikor megalakultunk, szinte lehetetlennek tűnt, hogy ekkora sikereket érjünk el, vagy hogy egyszer majd Japánban fogunk játszani.

 Japánon kívül milyen külföldi országokban zenéltek már?

H.D.: Most nemrég jöttünk haza Franciaországból, egy komolyzenei fesztiválról, ahol egy hétvége alatt 240 ezer ember váltott jegyet a koncertekre. Ezenkívül voltunk már Ausztráliában, Új-Zélandon, Taiwanban, Singapúrban, és Dél-Afrikában.

 Itthon országszerte vannak koncertjeik?

H.D.: Igen. Mindenfelé az országban, és a világban. Ezenkívül felvállaltuk, hogy elmegyünk 50 iskolába zenélni az idén, úgy, hogy nem kérünk érte pénzt.

 Milyen programokon, rendezvényeken láthatjuk, hallhatjuk Önöket?

H.D.: Vannak saját, külön koncertjeink, de sokszor zenélünk különféle fesztiválokon is. Nyáron voltunk a Sziget Fesztiválon, pedig nehéz olyan csapatot találni, ami képes megállni a helyét egy könnyűzenei fesztiválon és egy komolyzenei, például Bartók esten.

 A népzenén kívül játszanak más stílusú zenét is?

H.D.: Már lassan több mint három évtizede következetesen csakis népzenét játszunk, de persze a népi zenének is van egy olyan típusú megszólaltatása, ami a színpadra kell; tehát a közösségi zene, amit egy lakodalomban muzsikáltak, nem biztos, hogy egy koncerten is elfogadható. Egy lakodalomban a közönség aktív, egy koncerten viszont passzív. Más az, ha valaki mulat, és más, ha valaki ül, és hallgatja a zenészeket. Mindkettőnek megvannak a maga törvényszerűségei, és mi megpróbáljuk azt a hangulatot és azt a zenei hangzást, ami egy lakodalomban van meggyorsítani a színpadon. Ezeket már úgy hívják, hogy feldolgozás, átdolgozás, de ettől még ugyanúgy népzene.

Mennyit tudnak a magyar népi hangszerekről és zenéről a mai gyerekek? Észrevehető-e ez egy-egy ilyen rendhagyó énekóra alkalmával?

H.D.: Igen. Sajnos jóval kevesebbet, mint ahogy Kodály szerette volna. A zene mára üzletté vált. Majdnem azt lehet mondani, hogy felnő egy olyan generáció, ami ahhoz a zenéhez jut hozzá, amit az üzleti vállalkozók felkínálnak, és ez nem biztos, hogy a legjobb. Ezeket a zenéket nem minőség, hanem siker alapján válogatják. Előfordul persze jó zene is köztük, de ahhoz, hogy valaki meg tudja különböztetni, hogy mi a jó és mi a rossz kell egyfajta tudás. Viszont ezt a tudást valahogyan meg kell szerezni, és ehhez az érzékeket kell alakítani.

 Melyik koncertjük volt a legemlékezetesebb?

S.M.: Például ez is, ami az imént történt, itt Gödöllőn; hiszen reggel még mindenki kicsit fáradt, álmos, és ebből a lelki és agyi állapotból jutunk el oda, hogy a végén már mindenki lakodalmi csujogatásokat csujogatott (tréfás kurjantások, amiket lakodalmakban, mulatás közben, a zene ritmusára kiált a násznép). A zene rendkívül alkalmas lelki állapotaink kezelésére, valamint serkenti az agy működését. Kinyitja, és olyan állapotot hoz létre, amikor különösen fogékonyak vagyunk és mindent meg tudunk érteni.

Visszatérve a legemlékezetesebb fellépésekhez; természetesen mély nyomot hagynak bennünk a nagyobb koncertek, de ugyanolyan fontos az is, mikor táncházhoz muzsikálunk. Már elég rég óta, a ’70-es évektől tartunk táncházat a legkisebbeknek, és nem egyszer fordul elő olyan, hogy annak idején még az anya járt hozzánk, s most ő hozza a csemetéit.

Nem egy lemezük lett platina-, vagy aranylemez, és több díjjal is büszkélkedhetnek már.

S.M.: Igen. Őszintén szólva én nem tartom annyira fejben a díjakat, mert azok inkább azt mutatják, aki adja. Persze büszke vagyok rájuk, de még jobban a lemezeinkre. Ezek az arany- és platinalemezek azt jelentik számomra, hogy amit csinálunk, vagy amit kezdetben csináltunk, az máig érdekes. Nem szoktam visszahallgatni a lemezeinket, a napokban mégis szükség volt rá, így hát meghallgattam a legelső lemezünket. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy ez a több évtizedes lemez a mai napig hallgatható és élvezhető. Tehát nem kell elkapkodni semmit, nem kell a divat után menni, hanem azt kell csinálni, amit az ember komolyan gondol. Ebben is segít a zene.

Koczman Orsolya, 10.D